Kanári 5. fejezet

Helloka! 

Megérkeztem az új résszel, és előre bejelentem, hogy fogggalmam sincs, hogy mikor leszek ismét "elérhető" ilyen téren. Lassan gyülekeznek a ZH-k, és a vizsgák a fejem felett és erre - mint gondolom ti is megértitek,- nagyobb hangsúlyt szeretnék és fogok is fektetni. Addig is... élvezzétek az új rész adta lehetőségeket

Eredeti történet: LINK

Fordította: Kaycee

Kanári 5. fejezet

Bill úgy döntött, hogy a szociológia óra a legjobb választás egy kis alvásra. Miután próbálkozott (és elbukott) az ébren maradással a film közben, amit a tanár vetített, Bill végre úgy döntött, hogy leszarja és letette a fejét. És ezt egy hangos, és hatásos puffanással tette.

Mrs. Leonard bekaphatja, ha valami baja van vele.

Szociológia volt az első órája, amit sok más követett, kivéve egy csavart, ez volt az az óra, ami együtt volt neki Sloannel. És amíg a ribi a képernyőre koncentrált, addig Bill igazán csüggedtnek érezte magát.

-          Fejet fel, Kaulitz.

Bill felnyögött és azt kívánta, hogy bár lenne egy fa kanala, amivel kivájhatná a tanárja szemét, de engedelmeskedett. Úgy tett mintha figyelte volna a képernyőt, de hamar észrevette, hogy szemhéjai leragadnak, mindenféle erőfeszítése ellenére.

Tegnap este, mint mostanában minden éjszaka, csak forgolódott és fészkelődött az ágyában az alvás helyett. És Mrs. Leonard úgy tűnt, hogy igazán kedveli emlékeztetni erre, annak ellenére, hogy még csak három nap telt el az iskolából.

Még tíz percig próbált figyelni, érezte, hogy a feje kicsúszik a kezéből, amin eddig támaszkodott. Összesen öt másodpercbe tellett, hogy a homloka becsapódjon végre.

-          Mr. Kaulitz!

Villódzó fények.

Zene.

Nevetés és pia szag.

Részeg volt. Vagy pedig betépve. Vagy valami olyasmi. Volt valami – és ez csodás volt. És valahol a sorban, belebotlott egy üres kanapéba.

Vagy… talán nem is volt annyira üres. Billnek még a lélegzete is elállt, amikor egy kéz felsiklott a hátán. Hát nem volt eddig egyedül?

Nem mintha számított volna. Amúgy is… elégedett volt az érzéssel.

-          Mmm – arra eszmélt fel, hogy az érintés hatására nyögdös, és a szemei pedig becsukódtak ettől a nyers érzéstől. Egy erős, bőrkeményedéses kéz ragadta meg a bőrt a csípőjénél, ahol a pólója véget ért, és erősen markolászta. És aztán meleg lélegzet érzett a füle hegyénél. Majd ajkakat a nyakán.

-          Ez jó – kommentálta, kacagott, ahogy a fogak mélyedtek bőrébe.

Várj…

Ki van akkor mögötte?

-          Bill – pislogott. Basszus kirázogatja őt?

-          Bill, ébredj – Bill egy távoli hangot hallott, amit tengernyi nevetés követett. Aztán érezte, hogy valaki, akinek finom keze van, az álmából rázza fel, de ez a kéz nem az övé volt, és gyorsan lerázta magáról.

-          Ne nyúlj hozzám.

Pislogott és felnézett a háborgó Mrs. Leonardra. És aztán körbenézett az osztályban, ahol mindenki őt bámulta.

-          Oh, ez jó érzés. – Hallotta, hogy Sloane gúnyolódik rajta valahonnan távolabbról, és Bill megforgatta a szemeit.

-          Picsába – dünnyögte maga elé, és visszaejtette a fejét. Már nem számított, úgy is elbaszott volt.

-          Fejet fel, Mr. Kaulitz.

Egy hét büntetést kapott ezért. Ami abban nyilvánult meg, hogy Mr. Dolandnak kellett segítenie, aki foci edző, étkezdei felügyelő, és informatika tanár volt. Ami azt jelenti, hogy ám teljesen meg volt elégedve azzal, hogy képernyőt portalanított, inkább segített volna a foci pályán.

Juhé.

Persze sokkal könnyebben megúszta volna, ha nem mondja Mrs. Leonardnak, hogy bassza meg magát, amikor az igazgatóiba lett küldve. Bill egy pillanatra megállt és átgondolta, amit tett, és aztán vállat rántott.

Megérte.

De, a rosszalló tekintet, amivel az anyja sújtotta őt, valahogy nem tette könnyebbé semmit. Az elmúlt fél órában pedig azt játszották, hogy Bill a szikla és az anyja pedig próbál rajta vésni.

-          Bill, beszélgess velem – mondta drámaian. Bill meg akarta forgatni a szemét, de tudta, hogy az nem lenne fair. Közel álltak egymáshoz, mindent megosztottak egymással. Miért állt ez meg most hirtelen?

-          Sosem viselkedtél még így – folytatta, de ezzel csak olajat tett a tűzre, ami a bosszússágát fűtötte. Nem akart totál seggfejként viselkedni az anyjával, de…

-          Nincs semmi, amiről beszélhetnénk – ragaszkodott az előzőekben mondottakhoz, és keresztbe tett karjai vállát meghúzta. Hátát az egyik konyhai széknek támasztotta, de annak ellenére, hogy próbált nyugodtnak kinézni, mégis merev volt. – Csak engedd el.

-          Bill hagyd ezt abba – válaszolt Simone.

-          Befejezhetjük bármikor – gúnyolódott, és emiatt utálta magát.

-          Miért vagy ilyen makacs? – Esedezve nézett fiára, de Billnek muszáj volt félrenéznie. Úgy nézett ki, mintha épp sírni akar, és nem is volt szörnyűbb dolog annál, mint az anyját sírni látni. Ami még rosszabb, hogy tudta, hogy ez az ő hibája.

-          Csak mondd el – könyörgött az anyja.

-          Semmi gond nincs, ne aggódj.

-          Hogy ne aggódnék? Megjátszod magad, tiszteletlen vagy a tanáraiddal… és hol vannak a barátaid? Csak a szobádban ülsz egyedül, Bill, ez nem te vagy. Valami baj van, és most is épp az arcomba hazudsz.

-          Nem – megrázta a fejét, és próbált nyugodt maradni.

-          Az anyád vagyok.

-          És? – kérdezte haragosan. Látta az anyja mogyoróbarna szemein, hogy mennyire fájt ez neki, és egy pillanatra rosszul is érezte magát emiatt, mert az anyja nem számított ilyenre tőle. Bill megcsikorgatta a fogait. – Ha el akarnék mondani valamit, anya, azt már kibaszottul elmondtam volna. – Felállt a helyéről, és elindult.

-          Bill…

-          ISTENEM, mi van?! – tört ki miközben megfordult. – Mi az anya?! Mit olyan nehéz megérteni? Csak azt szeretném, ha végre egyedül maradhatnék!

Ez a hirtelen kitörés pont elég volt ahhoz, hogy az apja egyből a konyhába teremjen a másik szobából. A szemei végig pásztáztak a szobán, a nő arcán zavarodott tekintet ült, míg a fia pedig majd elkékült az idegtől.

Bill egy Mi van? -nal förmedt rá. Tudta, hogy nehéz eset volt mostanság, de nem akart mást, csak egy okot arra, hogy elmehessen a konyhából, felszaladhasson az emeleti szobájába és kiugorjon az ablakon.

Jorg arca megkeményedett. – Menj a szobádba, Bill! – mondta komolyan, és ellépett Bill útjából.

-          Végre – dünnyögte Bill, ahogy elment az apja mellett.

-          Jorg – ellenkezett Simone, de Bill már addigra az emeleten volt. Ahogy felért a szobájába egy hangos csapással csukta be maga mögött az ajtót, és bedőlt az ágyába.

Néhány pillanatig Bill csak a plafont nézte és hallgatta, ahogy a szülei emelt hangon beszélgetnek a földszinten. Az apja valószínűleg megverné ezért.

Pislogott még egy párat mielőtt lecsukta volna szemeit. Vett egy mély levegőt, majd kifújta.

-          Nem érdekel már.

-          És mi van a csajoddal? – kérdezte Georg, ahogy elhelyezkedett Tom egyik babzsák foteljében.

Tom gúnyolódott és közben a gitárját a tokjába tette. Mindketten a gitárjaikat nyúzták az elmúlt óra nagy részében.

-          Csak a szokásos, mint mindig.

-          Elég őrült, tesó – vigyorgott Georg.

-          Tudom – nevetett fel Tom. – De nem igazán érdekel, hogy mi van idefent. – Mutatott a fejére.

-          Nem hibáztatlak. – Értett egyet a másik.

Néhány percben eltöltött csend után Tom felkelt a projekt mellől és újra beszélt.

-          Azt hiszem, hamarosan megszabadulok tőle, amúgy.

Georg pedig az egyik körmét rágta, majd felhorkantott. – Micsoda? Az egyik pót ribid érdekesebb már?

Tom vágott egy pofát.

-          Megszabadultam tőlük – válaszolt tömören és a fiúra nézett.

Szünet.

Georg a barátjára pillantott, aki épp egy fura arckifejezést vágott, és pár pillanatig tanulmányozta, majd beszívta a levegőt.

-          Mivan veled ember? – kérdezte összehúzott szemmel. – Miért vágsz ilyen képet?

Tom önelégülten mosolygott.

-          Mi? Semmi – rántotta meg a vállát.

Georg megrázta a fejét, már ismerte a haverját. – Ne koslass utána – tanácsolta.

Tom nevetett, és látszott, hogy élvezte a helyzetet. – Miről beszélsz?

-          A pletykák.

-          Milyen pletykák? – kérdezte Tom, és egy gonosz grimasz ült az arcán.

-          Tudod te azt nagyon jól, hogy milyen pletykák.

-          Óh, nem tudod te azt – nevetett tovább Tom.

Bill az ágyon feküdt nyakig betakarózva. A szíve csak úgy kalapált a mellkásában és érezte, hogy valami rossz fog következni. Biztos volt benne.

És nem csak azért, mert még mindig várta a fülest az apjától, amiért megríkatta az anyját. Nem. Valami rosszabb jön.

Bill hosszan fújta ki a levegőt az ajkai között, és becsukta a szemeit, és lesújtva, de elfogadta azt, ami jönni fog. Tudta, hogy nem fog ma este sokat aludni.