Ezt a novellát részletekben fogom hozni nektek, mert kissé hosszú. Itt is volna az első. Jó olvasást!
Kalóz Tom és a
kutyája, Bill
by.: Zarlina
Tom
vett egy mély lélegzetet, hogy megszabaduljon az összes negatív
érzéstől, mielőtt felsétál a nagy ház ajtajához, és mielőtt
becsengetett rápillantott a jelmezére, azon tűnődve, hogy mi a
francot csinál. Utálta a Halloween-t. Utálta. Semmi sem volt
rosszabb annál, minthogy felöltözz úgy, mint egy béna idióta és
körbejárd a várost, kopogj az emberek ajtaján és bosszantsd
őket, hogy kapj egy kis olcsó cukrot.
Nem,
Tom sosem volt az a fajta srác, aki szereti a Halloween-t, még
akkor sem szerette mikor gyerek volt. Mikor a barátai elmentek
"Csokit vagy csalunkozni" ő otthon maradt, régi filmeket
nézett a szüleivel és mikor felnőtt, és a barátai Halloween-i
bulikba mentek, ő otthon maradt, hogy ugyan azokat a filmeket
megnézze egyedül. Sosem foglalkozott azokkal az ostoba
hagyományokkal, amit úgy látszik mindenki más szeretett.
Pontosan
így tette volna ma is, ha nem lett volna az a kis részlet, hogy az
új szomszédjának van egy gyereke, egy gyerek, aki majdnem hét
éves volt és imádta őt, és aki könyörgött és könyörgött
és könyörgött addig amíg bele nem egyezett, hogy vele megy.
Még
mindig nem volt benne biztos, hogy miért egyezett bele, de a gyerkőc
aranyos volt, és imádott mindent Tommal, úgyhogy Tomnak nem volt
szíve ahhoz, hogy nemet mondjon.
Nem
mintha Tomnak nem lett volna jobb dolga, amit csináljon, de nem
igazán szerette azt a gondolatot, hogy egy kibaszott kalóznak
öltözve járja körbe a várost.
Legalább
abban elég szerencsés volt, hogy voltak barátai tonnányi régi
kosztümmel, amivel segíthettek, úgyhogy a sok panaszkodás után
arról, hogy nem akar úgy kinézni, mint valami eltúlzott
csodabogár, de azt sem akarta, hogy nagyon béna legyen, találtak
neki egy kalózfelszerelést, ami valahogy bevált a rasztáihoz, és
még inkább idiótának érezte magát, amiért el kellett ismernie,
hogy egész jól nézett ki. Egy nagyon ostoba módon.
Vett
egy újabb mély levegőt, majd becsengetett, átnézett a válla
fölött az utca felé, amíg türelmesen várt, hogy az ajtó
kinyíljon. Még nem voltak kint sokan, még kicsit korán volt, de
tudta hogy ennél csak rosszabb lesz. Gyűlölt ebben az utcában
lakni Halloweenkor. Be kellett zárnia az ajtókat leoltani a
fényeket, és semmibe venni mindenkit, aki kopogni akar az ajtaján.
Nincs az az Isten, hogy ő pénzt pazaroljon arra, hogy ostoba
gyerekeknek adjon cukorkát, és nem szeretné meginvitálni azokat
az apró elfajzottakat, hogy tréfáljanak vele, úgyhogy egyszerűen
úgy tett, mintha nem lenne otthon.
Az ajtó
kinyílt és Bill anyukája Simone Trumper állt előtte. Nem
üdvözölte őt illően amíg telefonált, helyette csak biccentett
és intett, hogy jöjjön be, nehogy egy másodpercet is
elvesztegessen a telefon túlvégén levő személytől.
Néha
Tom eltűnődött, hogy azt az átkozott telefont a fülére
ragasztotta-e, mert csak nagyon ritkán látta anélkül. Mindig
beszélt valakihez, amikor először átment, hogy megkérdezze
tud-e Billre vigyázni, akkor is vonalban volt. Végül letette a
telefont, hogy feltegyen neki néhány kérdést és meggyőződjön
arról, hogy olyan megbízható, mint ahogy a szomszédaik mondták
neki hogy az, de amint végeztek és eldöntötték, hogy mikor kell
átmennie, már a ház elhagyása előtt visszatért a
telefonálgatásokhoz.
Belépett
és megrázta a fejét, ahogy Simone még mindig beszélt amíg
kereste a kabátját, megpuszilta Billt, aki csendesen állt a
konyhaajtóban, aztán minden szó nélkül elment valamilyen
Halloween-i buliba a munkahelyére, és ez volt az ok amiért
szüksége volt Tomra, hogy még egyszer vigyázzon Billre.
Sosem
volt otthon, Tom úgy érezte, hogy több hétvégét töltött
Truperéknél, mint a saját otthonában, és nem akart arra
gondolni, hogy ez az egész rossz Billnek, aki alig ismerte az
anyját. Sosem mesélt történeteket arról, hogy ő és az anyukája
mit csináltak azon a pár hétvégén, amikor Tom nem volt ott, vagy
vagy szülinapi történeteket, vagy akármi mást. Mesélt néhány
történetet arról, hogy mit csináltak a nagyijával, amikor iskola
után ő vigyázott rá, de nem úgy tűnt mintha az anyjával
bármikor is csináltak volna valamit.
Hogy
hol volt a gyerek apja, Tom nem tudta, és nem is akarta megkérdezni.
Ez nem az ő dolga volt, és nem is akart senkit felzaklatni.
Amellett, nem gondolta, hogy a férfinek nagy része lett volna a
családjukban, mivel sehol sem voltak róla képek és Simone és
Bill sem említette őt soha.
- Hey,
Bill. - Tom gyengéden rámosolygott és lekuporodott a holló hajú
fiú elé. Nagyon félénk fiú volt, nem számított, hogy Tom
mennyiszer vigyázott rá, ő akkor is nagyon csendes volt egész
addig, amíg egy kis időt együtt nem töltöttek és el nem lazult.
- Ez a te jelmezed?
Ránézett
a fiú ruhájára , ami tiszta fehér volt, egyáltalán nem volt
különleges, de Billnek mindig furcsa ötletei voltak, úgyhogy
senki sem tudhatta mire gondol. Képes volt rá, hogy valami igazi
ötlet legyen mögötte, és Tom nem akart az lenni, aki kritizálja.
Bill
lenézett és csendben bólintott, de nem tűnt boldognak, úgyhogy
Tom egész biztos volt benne, hogy valami baj van.
- Elmondod
nekem, hogy mi vagy?
- Egy szellem. - suttogta a fiú.
-
Egy szellem? - mondta Tom, majd bólintott. - Okés, értem.
- Kutya
akartam lenni. - motyogta Bill. - De anya elfoglalt volt, úgyhogy
nem tudtunk elmenni venni.
- De nincsenek meg azok a fehér
kutyafülek, amit akkor vettünk, mikor a játékboltban voltunk? -
kérdezte Tom, és az ujját Bill álla alá tette, hogy a srác
ránézzen. - Nem tudnád azokat viselni?
- Nem nézek ki úgy,
mint egy kutya. - mondta Bill szomorú hangon, és Tom kezdte nagyon
megsajnálni. Nem elég, hogy az anyja megszabadult tőle
Halloweenkor, de még arra sem vette az időt, hogy megvegye a
gyerkőcnek a rendes jelmezt és most Bill szomorú, mint ahogy
bármelyik gyerek az lenne, ha nem kapnák meg a jelmezt, amit
szeretnének, a legnagyobb éjszakán egy gyerek életében. Nos, a
Karácsony és a születésnapok után, természetesen.
-
Tudod mit? - válaszolt Tom mosolyogva. - Azt hiszem tudunk neked
választani valamit, gyere.
Megfogta Bill kezét és átvezette
őt a nagy házon, fel a srác szobájába, és amíg Bill leült a
kedvenc szőnyegére, Tom átnézte a gyerek cuccait, megtalálva a
vízfestékeket, amiket keresett. Letette őket Bill elé, majd
bement a fürdőszobába, hogy megtöltsön két bögrét vízzel,
felkapta az ecseteket és gyengéden mosolyogva, keresztbe tett
lábakkal leült Bill elé.
- Kutyává változtatlak téged,
rendben? - mosolygott, fogott egy ecsetet, majd bevonta fehér
festékkel. - Csukd be a szemeidet és addig ne nyisd ki amíg nem
mondtam. - mondta és várta, hogy Bill ráfigyeljen, majd az ecsetet
a fiú arcához érintette, amíg Bill azon kuncogott, hogy Tom
csiklandozza őt, Tom lassan fehérre festette az arcát, vigyázva
nehogy festék menjen a szemébe.
- Most már nézhetek? -
kérdezte Bill mikor meghallotta a hangot, hogy Tom az ecsetet a
bögre vízbe tette, a szomorú tekintete eltűnt, és apró mosoly
jelent meg az ajkán.
- Nem. - vigyorgott Tom és felvette a
második ecsetet és némi fekete festékkel sötét foltokat festett
Bill arcára, azon mosolyogva, ahogy Bill kuncogott.
Folyt. köv.