Phantomrider

Phantomrider by mrsjennakaulitz

Eredeti történet: LINK

Fordította: Kaycee

Csepeg az eső.

A székemben ülök és az ablakon keresztül nézem az eget, csepeg. A víz lassan esik bele egy nagy kövér tócsába. Az ég szürke, a felhők harmonikusan mozognak, búsulva. Ez az ikrem.

Jobban magamra tekerem a szürke pulcsimat, érzem a bizsergést a szemeben. Megint rá gondolok.

Minden alkalommal, amikor pislogok, őt látom. Abban a nano pillanatban, látom őt. Mosolyogni. Nevetni. Élni… Aztán semmi.

Tom már nincs többé. Ő az esőcsepp, ami az égből esik, a felhők, amik elvonulnak, és a csípős szél a levegőben. A pulcsi a testemen, a szék, amiben ülök, a bizsergető érzés a szememben. Ő mindezek a dolgokban ott van, de egyik sem ő.

Ő semmi.

Anya bejött és mondott valamit a vacsoráról, ételről. Már elfelejtettem mi is az az étel. Nem tudom miről beszél és ezt el is mondom neki. Közelebb jön és felsegít a székből, és olyan könnyű vagyok, mint a toll, mióta Tom elment és egyedül hagyott. Óvatosan levezet a lépcsőn és valamit mond valamiről, de az egyetlen dolog, amit hallok, az az esőcseppek, ahogy esik kint.

A földszinten minden világos és ez bántja a szemeimet, pislogásra kényszerít. El kell pislognom a fény fájdalmát, mert ez a másik, mélyebb fájdalom túl nagy ahhoz, hogy pár pislogással megoldjam. Túl sok ahhoz, hogy az ujjaimmal eldörzsöljem. Túl nehéz.

Anya megint beszél, de most apához, viszont nem hallom. Mintha néma lennék és süket egyszerre, és csak ülök az asztalnál és támasztom a fejem. A fény túl éles és nem hallom őket, tehát csak várok, amíg anya úgy dönt, hogy megtölti a tányéromat.

Apa mond valamit, érzem. Hozzám beszél, így hát ránézek, a szája mozog és idegesnek tűnik, de nem tudok szájról olvasni, tehát csak nézem őt. Aztán megáll, mint aki egy válaszra vár, de én azzal nem tudok neki szolgálni.

… Vár.

Mint, ahogy én is várok, hogy legyen vége a napnak, és ennek a pillanatnak.

A szélre, hogy elvigyen a szárnyain, elvigyen az elveszett testvéremhez, aki elhagyott. Akit elloptak tőlem.

Anya szomorú, apa pedig mérgesnek tűnik. Tom az elmémben pedig aggódó arccal van előttem.

Azt motyogom,hogy nem tudok enni, hogy nem vagyok éhes, újra ezt mondom és figyelem, ahogy az arckifejezések még mélyebbek lesznek. Nem tudok rajta segíteni. Nem tudok enni. Nem tudok aludni. Még a mosdót sem tudom használni. Semmit sem tudok csinálni, ha Tom nincs mellettem, és ők tudják ezt jól, tudom. Én csak, nem tudok.

Elhúzom magam az asztaltól, az érintetlen tányértól, és lassan visszamegyek a szobámba. Jobban hallom az eget onnan, a tetőtérből. Már majdnem az éghez tartozom. Tom ott van, és én is oda tartozom.

(Megtenném én magam, gondoltam. Fájdalommentes lenne, valahogy, és akkor rendben lenne minden. Álmomban, az ágyamban. Megtenném, de Istennek vannak ilyen érdekes dolgai, hogy nem ott kötnek ki az emberek, ahova te gondolnád, hogy mennek. Félek, hogy nem találnám őt ott, ha mennék.)

Visszamentem a székhez és a karjaiba másztam, visszatértem ahhoz, hogy nézzem, ahogy a víz esik a felhőkből, és megint láttam az arcát minden pislantásnál. Próbálok nem sokat pislogni, de fáj.

Fáj, mert már három év telt el és én még mindig itt vagyok, és Tom pedig nincs. Fáj, mert minden egyes alkalommal, amikor felkelek, minden alkalommal, amikor kiteszem a lábam a szobámból remélem és várom, hogy megjelenjen, de nem jelenik meg, és ez megöl. Fáj, mert ő volt az egyetlen dolog, ami kötött valahova, ő éreztette velem, hogy tartozok valakihez, ő ismert engem anélkül is, hogy valaha magyarázkodnom kellett volna előtte, és most nincs itt, de nem hibáztathatom érte. Annyira egyszerűbb lenne, ha tudnám.

Bementem a fürdőszobába és megeresztettem a zuhanyzóba a vizet, a víz annyira meleg volt, hogy pillanatok alatt felmelegítette a helyiséget. Levetkőztem és beálltam alá, visszafojtottam egy sikolyt, amit a víz forróságától éreztem a bőrömön. Leszegtem a fejem, és hagytam, hogy a külső fájdalom eluralkodjon a belső fájdalmon, hogy a bőröm vörössé váljon a melegtől, hagytam, hogy a testem szenvedjen és a szívem addig is pihenjen. Az emberek azt mondják, hogy nekünk, tiniknek még az egész életünk előttünk áll, de ez nem mindenkire igaz. Tomnak nem volt ott még egy egész élet a szeme előtt – az a seggfej, aki egy kóbor lövéssel találta el, az gondoskodott róla. Tom számára már nem volt élet, ami rá várt volna, és amikor ő meghalt, akkor én is. Csak tizenhat évesek voltunk. Annyira fiatalok.

A víz minden egyes pillanattal csak melegebb lett, a bőrömet annyira leforráztam, hogy elkezdett vérezni, és én figyeltem, ahogy a vér összekeveredik a vízzel és a bőröm apró darabjai lefolynak a lefolyón. A testem remeg, de nem érdekel, csak egy valamire tudok gondolni, és az Tom és kígyószerű haja, amit mindig olyan nehéznek éreztem úszás után. Csak a csípős megjegyzései járnak ez eszembe, amit az öltözködésemre használt, a szemtelensége, amit mindig is irigyeltem tőle, és az, ahogy az ajakpiercingjével játszott minden alkalommal, amikor vicceset mondott.

Ez vagyok én, Bill Kaulitz. Ez vagyok én, a testvérem, az ikrem, a lelki társam, a mindenem nélkül. Nem lehetek már semmi sem nélküle – meghaltam, de folytattam tovább létezni, a lelkem elkóborolt abban a pillanatban, amikor Tomit elvették tőlem. Csak ez a test maradt, ami egyik helyről a másikra megy, szellem lovas.

Ez vagyok én, ez leszek mindig. Egy szellem lovas. Mindig egyedül halok meg. 

Remélem tetszett, szívesen várom a visszajelzéseket. :)