Terápiás kutya
Therapy dog by CatzRuleMe
Eredeti történet: LINK
Az interjúvoló vidáman pillantott le Pumbára, aki a
lábaimnál pihent és szinte már láttam, ahogy az ajkai formálják a kérdést.
Mindenki többet akart tudni Pumbáról, nem számított, hogy egy interjúvoló
kérdezősködik Pumba jelen létéről a turnékon vagy éppen helybeli LA lakosok
mondják, hogy mennyire édes. Az én szeretett kutyám mindig kíváncsivá tette az
embereket, és ez engem idegesített. De úgy tűnt, hogy Pumba kedveli a
figyelmet.
-
Látom, elhoztad a kutyádat – mondta. – Pumba,
igaz?
-
Igen – bólintottam válaszul.
-
Szóval úgy tűnik, hogy ő mindenhova veletek
megy. Különleges számodra, igaz? -
mosolygott.
-
Ő az én babám, az életem szerelme. Szeretem, ha
a közelembe van. – Vonta meg a vállát mosolyogva.
Az interjúvoló természetesen ezt aranyosnak találta, de ez
volt minden, amit mondani akartam neki.
Amikor az interjú véget ért, követtem a banda tagokat a
kocsihoz, és autógrammokat osztottam, amíg Tobi fogta nekem Pumbát. Ahogy
beszálltunk a kocsiba Tobi hátratette Pumbát az ülésre mellém, és utána a
többiek is beszálltak. Mosolyogtam, a karjaimba venni és az ölembe húzni, és
megpuszilni őt, a közelsége megnyugtatta az idegeimet.
-
Nos, igazad van – jegyezte meg. – Mindenki tudni
akar Pumbáról.
-
Hmmmhmh – dünnyögtem elégedetten, ahogy a
kiskutya megnyalta a borostás arcomat. – De nem érdekel addig, amíg jöhet
velünk interjúkra.
Tom mosolygott, játékosan megütötte a karom és kinézett az
ablakon.
Egy évvel ezelőtt
A nyomás nagy volt. A fanok mérgesek, tudtam, de mégis mit
kellett volna tennem? Az album még nem volt kész. Azt hittük, hogy kész, de
száz dolog volt, amit felépítettünk az elmúlt csendes évek alatt, és voltak
csúnya dolgok, amik aztán felütötték a fejüket, ahogy bejelentettük a
visszatérésünket online. Új zenét akartunk adni, a kapcsolat hiány Tom és én és
a két G között azért, mert mi LA-ban éltünk, elveszteni két kutyát rákban hetek
leforgása alatt miközben a DSDS-en dolgoztunk, kreatív munkák, fan és paparazzi
problémák, és az én saját problémáim.
Tom hajthatatlan volt, hogy visszategyen minket a
reflektorfénybe. Annak ellenére, hogy majdnem kiléptünk a bandából a
németországi zaklatási problémák miatt, ő kész volt arra, hogy visszavigyen
minket oda és találkozzunk a fanjainkkal és ne csak annyit mondjunk, hogy
hamarosan. Órákat töltött a stúdióban azzal, hogy gitár szólókat írjon,
dalszövegeket írt, és kipróbált új hangszereket és hang filtereket. Én nem
tudtam ezt csinálni, és már egy ideje úgy érzem, hogy nem is akarom ezt
csinálni. Ahogy bemerészkedett a stúdióba nekem el kellett mennem a házból –
megsétáltatni a kutyákat, elmenni bulizni, bevásárolni, vagy valamit csinálni –
hogy ne a bandán járjon az eszem.
És most a leghosszabb ideje, nem tudom megmondani, hogy
miért. Tudtam, hogy újra színpadon akarok lenni, hogy megmutathassam a
rajongóinknak, hogy mit csináltunk az évek alatt, hogy kiengeszteljük őket
azért az időért, amit csendben töltöttünk. Bűnösnek éreztem magam, hogy alig
csináltam valamit, miközben a rajongók annyit Fan Army díjat nyertek nekünk, és
főleg azért éreztem magam szörnyen, mert nem tartottam meg az ígéretünket azzal
kapcsolatban, hogy 2013-ban visszatérünk.
De mégis, az ötlet megbetegített. Beteg lettem már csak a
gondolatától annak is, hogy visszamenjek az ordítozó fiatalok tömegébe, az
autógramm osztásba, az interjúadásba és azt, hogy újra a színpadon legyek. Nem
akartam. Nem azután, hogy Tom és én új életet találtunk magunknak, egy normális
életet Amerika biztonságában. Annyira kényelmesen éreztem magam – talán túl
kényelmesen- hogy újra sétálhatok az utcákon testőrök nélkül, vagy hogy kiabáló
lányok követnének, hogy megvegyem a saját szükséges dolgaimat a városban és
meggyőzhessem az emberek arról, hogy fényképészetet tanulok, ha éppen valaki
kérdezné, hogy mi a foglalkozásom. Ez olyan volt, mintha egy új és jobb
univerzumba élnénk. De mégis, ez nem az volt, amire mindennap vágytam volna –
hiányoztak a rajongók, a turnézás és az interjúk. E között őrlődtem, hogy mit
csináljak és hogy hogy érzek ezzel kapcsolatban.
De még mindig akartam zenével foglalkozni, és egy nap
megjött az ihlet. Fogtam néhány papírt, amire dalszöveget írtam és levittem
Tomnak a stúdióba, ahol ő már a gépnél ült és a zenén dolgozott. Az egyik
kezével az egeret fogta, a másik kezében meg egy tál müzli volt.
-
Hé, már egy ideje nem láttalak itt lent – szólt
Tom és letette a müzlit. – Van valamid?
Átadtam a tesómnak a szavakkal telefirkált lapot.
-
Van valami ötleted erre?
Tom átolvasta a papírt. – Oh, masquarede of heroes, ez
tetszik. – Visszafordult a géphez. – Van egy dallam, amivel már egy ideje
próbálkozok. Nem tudom, hogy ez jó-e ehhez a zenéhez vagy sem, de mondd el,
hogy mit gondolsz.
Már jobban éreztem magam egy kicsit, ott ülni Tommal a saját
zenénket hallgatva. Volt valami személyes ezekben a pillanatokban, nézni, ahogy
az alkotásunk valami gyönyörűvé fejlődik, valami, ami tükrözi az érzelmeinket.
Végül megegyeztünk egy alap dallamban az új számmal
kapcsolatban és a következő néhány órát azzal töltöttük, hogy a hangot vettük
fel. Tom egyből elkezdett a hangszerekkel játszani, ahogy befejeztem, és úgy
döntöttem, hogy egy ideig még nézem őt. De aztán felhozott valamit, ami újra
előhozta az idegességemet.
-
Hívtak ma a producerek. Azt akarják, hogy
legkésőbb jövőre álljunk elő egy albummal. Még azt is tervezik, hogy kijelölnek
dátumokat a turné hirdetésére.
-
Oh – morogtam és belesüppedtem a székembe. A
gyomrom összerándult és én közben a semmit néztem.
-
Bill?
Újra a testvéremre néztem. Ő pedig aggodalommal nézett engem.
Amikor nem mondtam semmit ő közelebb húzta magát a székemhez egész addig, amíg
el nem érte a vállamat, és megfogta azt.
-
Tudod, hogy végül vissza kell jönnünk, igaz?
-
Félek és nem tudom, hogy miért – sóhajtottam.
-
Nos, pontosan mi az, ami megijeszt? – kérdezte.
– A zene készítés? Az hogy a színpadon vagy? Az interjúk? A sajtókonferencia? A
fanok?
Felemeltem a lábaimat és a mellkasomhoz öleltem, és
gondolkoztam.
-
Nem a zene, azt a részt szeretem.
-
Tehát a fanok? – kérdezte Tom. – Tudom, hogy
voltak problémáink ezzel kapcsolatban a múltban.
Hirtelen már csak a gondolatától is, hogy fanokkal vagyok
körbevéve, akár a nyugodtabb fajtával, klausztrofóbiám lett. – Lehet. Azt
hiszem, más probléma is van.
Tom hátradőlt a székben.
-
Úgy gondolod, hogy szorongási problémáid vannak?
Bármikor beszélhetünk egy terapeutával, ha gondolod.
-
Te jobb vagy bármelyik terapeutánál – mondtam. –
De… nem tudom. Valami okból kifolyólag, az hogy visszamenjek a közéletbe
megijeszt, annak ellenére, hogy te ott leszel mellettem.
Tom összeráncolt a szemöldökét és zavarba jött.
-
Nos, ha én nem tudok neked segíteni, akkor nem
tudom, hogy mi tud. Sajnálom Bill, bárcsak többet tehetnék érted.
-
Ne aggódj emiatt – mondtam miközben felálltam. –
Van még időnk mielőtt újra útra kelnénk. Talán csak egy kicsit több idő kell,
hogy felkészüljek.
Bár a dolgok csak egyre rosszabbak lettek. A következő
hetekben rémálmaim lettek azzal kapcsolatban, hogy kiabáló, mániákus fanokkal
lettem körbevéve, akik közre zártak és én fuldoklom a testek tengerében. Általában
levegőért kapkodva ébredtem ezekből az álmokból, a takaróm pedig szorosan rám
volt tekeredve, ahogy álmomba forgolódtam.
Azt hiszem, Tom tudta hogy mi folyik, de meglepő módon engem
annyiszor. Valójában eltűnt sokszor, elhagyta a házat órákra és engem pedig
magamra hagyott. Alkalmanként írtam neki, hogy merre van, de mindig csak az a
válasz jött, hogy nem sokára hazajön. Néha elmentem meglátogatni Shirot vagy
más barátaimat, de többször otthon maradtam a gondolataimba merülve. Hova ment
Tom? Mit csinált? Miért ment el ennyi időre? Ezek a kérdések emésztettek, de
mielőtt megkérdezhettem volna ezt tőle már rég nyoma sem volt.
A héten ez már rutinná vált: Felkeltem egy rémálomból,
megpróbáltam megkeresni Tomot és beszélni vele, de rá kellett jönnöm, hogy
eltűnt, kábultan mászkáltam órákig a házban, néha kávét ittam vagy ettem
valamit, vagy dalszöveget írtam, aztán annyira kimerültem a magányomba, hogy
végül hamarabb lefeküdtem, mint ahogy Tom hazaért volna. Tudtam, hogy itthon
volt, amikor aludtam – a jobb napokon a stúdióban ültem és zenerészleteket
játszottam le, próbálva szöveget tenni rá, és néha elaludtam a kanapén, és csak
órával később keltem fel arra, hogy rejtélyes módon egy takaró került rám.
De a magány kezdett eluralkodni rajtam, és egy este rávettem
magam, hogy fent maradjak. Amikor Tom kocsijának fényszórói bevilágítottak az
ablakon felemeltem a nehéz testemet és kicammogtam a bejárati ajtón és közelebb
mentem Tomhoz, miközben ő leparkolta a kocsit. Ahogy kiszállt és meglátott
engem ijedtnek tűnt.
-
Bill?
-
Hol voltál? – követeltem. A hangom durvább lett,
mint ahogy képzeltem, bár túl mérges és fáradt voltam ahhoz, hogy ez
érdekeljen.
-
Segítséget kerestem – válaszolt. – Neked.
-
Azzal akarsz segíteni, hogy elhagysz engem? –
ordítottam.
-
Oh, sajnálom – mondta megrémülve. – Nem akartam.
-
Akkor miért nem vagy sosem itt? – kiabáltam
hisztérikusan.
-
Bill … - Feldúltnak tűnt. – Én… én nem
segíthetek rajtad,így próbálok keresni valakit vagy valamit, aki vagy ami képes
erre. Nem akartalak elhagyni téged.
Felbőszült voltam és el akartam fordulni Tomtól, de ő
megragadta a vállamat és szívszorító fájdalommal nézett rám. – Gyerünk, menjünk
be és beszélgessünk.
Még mindig nem érdekelt. Lesöpörtem a kezeit a vállamról és
beviharoztam a lakásba, felbosszantott, hogy azt hitte, hogy egy kis
beszélgetéssel mindent rendbe hozhat. Beszélgetés, beszélgetés… csak ezt
csináltuk nagyon hosszú ideig, és sehova nem vitt minket. A beszélgetéstől nem
érzem jobban magam, és nem segít az album elkészítésében, és nem is fog
segíteni a szorongásomon.
Természetesen az utólagos megbánás 20/20 volt, de tudnom
kellett volna, hogy az elmém ködös volt az alvás miatt. Bármilyen más esetben
meghallgattam volna, tudtam volna, hogy nem akar engem bántani. De nem voltam
ura ennek, ehelyett bezárkóztam a szobámba és behuppantam az ágyba.
Megint ez az álmom volt a fanokkal, de most valami más volt
ez alkalommal. Ugyanúgy fuldokoltam, mint máskor, de aztán megláttam Tomot a
tömegben. Pánikolt és utánam nyúlt, próbált megmenteni. Én is érte nyúltam, de
a látásom elhomályosult, mielőtt megfoghattam volna őt. De éreztem, hogy a
kezem valami meleget és szőröset megfogott és amikor felébredtem elégedettebb
voltam, mint máskor. Az érzés megmaradt és kész voltam megkeresni Tomot és
bocsánatot kérni tőle.
Lecammogtam a lépcsőn és Tomot kerestem, reménykedtem, hogy
ott lesz. De nem volt, még amiatt sem, ami tegnap este történt. Elijesztettem?
Vagy csak nem érdekli? Miért nincs itt? Mi a baja? Egyáltalán mit csinál?
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fel fogom hívni. Ha nem
veszi fel, hagyni fogok neki egy üzenetet néhány igen csak megválogatott
szavakkal. De mielőtt megtehettem volna,
Tom hívott engem.
-
Úton vagyok haza, és most tényleg – mondta rendkívül
izgatottan. – És hoztam egy ajándékot is neked. Csak várd ki.
-
Tom….?
-
Bocsi, de most mennem kell. Nem sokára
találkozunk.
Letette és ötletem sem volt, hogy miként kéne reagálnom.
Megint lerázott, de ez alkalommal más volt. Nem csak úgy mondta, hanem olyan
boldognak tűnt, mint még soha. És egy ajándék… mire gondolt? Vajon mit hozhat
nekem?
Először kételkedtem abban, amit mondott, hogy visszajön, és
csak hazudott nekem. De pár perccel később ajtócsapódást hallottam és Tom
megjelent a szobámba. Fülig ért a szája és a kezében egy kicsi kutya ketrec
volt.
-
Ülj le Bill – mondta izgatottan.
Nem tudtam, hogy mi tévő legyek így, hát szót fogadtam neki
és leültem az ágyra.
-
Mi… mi az ott nálad? – Sugárzott az örömtől.
-
Bill, mivel nem tudtam segíteni a szorongásodon
a fanokkal és a többi dologgal, így úgy gondoltam, hogy kihívás elé állítalak.
Tom kinyitotta a ketrecet és belenyúlt, majd valamit kivett…
Na na… egy igazi kutya? Igen, ez egy igazi kutya! Egy kicsit, kíváncsi, ráncos
kiskutya emelte fel a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Közelebb hozta hozzám,
és óvatosan az ölembe helyezte ezt a kis csomagot. Túlságosan is lesokkolt a
helyzet és nem bírtam mozdulni se, de ezen gyorsan túljutottam, mert nagyon
cuki volt.
-
Ő itt Pumba – mondta. – Szeretném, ha gondját
viselnéd. Nem az én kutyám, nem a mi kutyánk, hanem a TE kutyád. Ő egy angol
bulldog és nagyon nyugodt természetű – a tökéletes társaság egy olyan ember
számára, aki szorongással küzd.
Csak szótlanul néztem a testvéremre. Tényleg szerzett nekem
egy kutyát? Ez volt a nagy terve a kezelésemre? Komolyan ezt csinálta egész
héten?
Tom nagyot sóhajtott és leült mellém az ágyra.
-
Sajnálom Bill. Sajnálom, hogy egész hétre
egyedül hagytalak, de meg akartalak lepni. Csak biztos akartam lenni benne,
hogy jó döntést hozok meg. Rengeteg menhelyre és tenyésztőhöz mentem el,mire
megtaláltam azt, amiről úgy gondoltam, hogy tökéletes lesz.
Ez volt a kinyilatkoztatása annak, hogy mennyire is ismert
jól az ikrem, mert megolvadt a szívem Pumba látványától. Felvettem és a
karomban tartottam, és nagy bőszen mosolyogtam, ahogy hozzám bújt. Olyan puha
volt a kis ráncos bőre és a selyem szőre, és a sötét szemei élettel tele
ragyogtak
Pumba alig hagyott ezután egyedül. Otthon cirógattam és, ha
csak lehetőségem volt rá, akkor magammal vittem. Éjszaka pedig velem aludt az
ágyban, és annyi képet töltöttem fel róla online amennyit csak lehetett. Még
azt is elterveztük, hogy jön velünk turnézni – ezt az ötletet viszont sok
győzködés követte, hiszen meg kellett győzni a producereket arról, hogy nem
csak a hotelbe akarjuk magunkkal vinni Pumbát, de az interjúkra is – és
hamarosan körbe is telefonáltak a helyzet megoldásaként.
Pumba volt a babám, az én egyetlenem. És mióta Tom nekem
adta, úgy éreztem, hogy a testvérem egy része mindig velem van. Bármikor amikor
szomorú voltam vagy ideges, Pumba ott
volt és felvidított. Már nem voltak aztán rémálmaim a fanokkal kapcsolatban, és
hosszú idő óta először motivált voltam, hogy újra visszamenjek a zeneiparba és
áténekeljem az éjszakát.
-
Napjainkban
Kimerültem mire visszaértünk a hotelba. Belebújtam a
pizsamámba és lustán megmostam a fogam, majd bedőltem az ágyba. Pumba közelebb
jött az ágyhoz és nyüszített, természetesen nem feledkeztem meg róla, felültem
és megfogtam és betettem őt is az ágyba magam mellé. Most, hogy már felnőtt
sokkal nehezebb lett, mint ezelőtt volt, de nem annyira, hogy ne bírnám el.
Pumba lefeküdt a matracra és én közelebb bújtam hozzá, az álom is sokkal
hamarabb utolért, ha közel voltam hozzá.
Mielőtt elaludtam, Tom odajött és még adott egy gyors
fejsimogatást Pumbának.
-
Jó éjt mindkettőtöknek – szólt.
Ahogy lecsuktam a szemem, nem is bírtam más csinálni, csak
mosolyogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése